Amikor...

... két tüneménnyel él együtt az ember, minden bajt könnyebb elviselni. Néhány kemény napon vagyok túl. Szerdán arra ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, alig tudtam felkecmeregni az emeletre, hogy újból lefeküdjek, gondoltam kicsit jobb lesz. Aztán este az ügyeletre nem tudtam eljutni, mert a kocsiig sem bírtam kimenni. Kijött az orvos, fiatal, kedves, együttérző. 2 injekció és jótanácsok után picit könnyebben mozogtam, de jöttek a keserves napok. Ma mozdultam ki először, de csak az autóig. Próbálom megélni a pillanatot, de nem könnyű. Felhívtam egy klinikát, ahol nagyon jó ellátás van, februárra lett volna időpont, mondtam a hölgynek, hogy gyakorlatilag nem tudok mozogni. Sajnálja, nincs előbbre hely..., ha csak ..., így lett szerdára. Mindegy. Vagyis nem, de nem tudok mit tenni, örülök, hogy el tudok menni "maszek" alapon.
Úgy remélem, hogy vizsgálatért és diagnózisért megyek, a kezeléseket már "állami" alapon szeretném.
Lefényképeztem az egyik reggelimet, a többi is hasonló volt, hála Nórának!



Egy ilyen kiszolgáltatott helyzet gondolkodásra késztet talán sokunkat. Ne vegyük olyan természetesnek, amikor egészségesek vagyunk. Olyan törékeny és sérülékeny az ember. Nem utolsó sorban, vigyázni kell az idősödő szüleinkre. Ők sem halhatatlanok. Az idő pedig pereg, mint egy marék homok.