2013. február 24., vasárnap

Van...

... 5 perced?


Weöres Sándor: Holdbéli csónakos (részlet)
Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.
Szállok a sötét légtenger hátán,
kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
ezüst evezőm dalolva csobban,
úszom fekete égi habokban.
Holdbeli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbeli csónakos, te légy a párom.
Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha a tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomban,
eleget sírtam a földi porban
hajad az eget aranyba vonja,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
A lenti bút-bajt mind elfelejted,
fejed örökre vállamra ejted,
fejed örökre vállamra ejted.


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ezt a versrészletet én is szeretem, énekelni szoktam. Eléggé elvágyódós...
Észrevettem, hogy léteznek emberek, akiket a szomorkás dolgok - ahelyett, hogy elszomorodnának tőle- lelkesítenek a jóra. Ez amolyan csak azértis mentalitás.

Szera írta...

Hát, ezen én is sokat gondolkodtam. Van amikor táplálom magamban a mélyülő érzéseket, mintha az lenne a normális, ha nem is az, de nagyon jól ismerem és akkor ez egy határvonal, vagy megzuhanok vagy alkotok és segítek. Úgy érzem, hogy te tudod, miről beszélek.