2010. július 1., csütörtök

Mert...


... mindennek meghatározott ideje van, ideje van mindennek az ég alatt: 2 ideje a születésnek, és ideje a halálnak; ideje az ültetésnek, és ideje az elültetett kiszaggatásának; 3 ideje az ölésnek, és ideje a gyógyításnak; ideje a rombolásnak, és ideje az építésnek; 4 ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajveszékelésnek, és ideje a szökdelésnek; 5 ideje a kövek eldobásának, és ideje a kövek összehordásának; ideje az ölelésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak; 6 ideje a keresésnek, és ideje van elfogadni, hogy valami elveszett; ideje a megőrzésnek, és ideje az elvetésnek; 7 ideje a szaggatásnak, és ideje az összevarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak; 8 ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének... Prédikátor 3: 1-8

Olyan sok mindennek van most itt az ideje és sokszor nehéz elviselni és elfogadni...
... nincs nagy baj...

Fotó: INTERNET

3 megjegyzés:

Mammka írta...

A nincs nagy baj is "jó" néha,de azért nem sejtetsz túl jót....

Tündérlátta írta...

De régen olvastam ezeket a sorokat.

PETUNIA írta...

Nekem ez jutott a soraidról az eszembe. Nagy kedvencem. Rímel rá(d).


Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő


Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.